Olvasom Oravecz Nóra blogját bánatomban, és azon gondolkodom, hogyan lehet, hogy mindég akkor ír ezekről a dolgokról mikor nekem szükségem van épp rá.
A tegnapi napom nagyon kemény volt. Kemény volt, hogy rájöttem, ismét, hogy még mindég mástól várom a megoldást a saját dolgaimra. Jól képzett robotként azt akarom, hogy más mondja meg, hogy hogyan tudom jól csinálni az életem. "Jól"- mit jelent a jól? Kinek jó? Kinek legyen jó? Nekem vagy másnak? Ahogyan most élek, az kinek jó? A páromnak? A családnak? Apósnak? Anyósnak? Gyereknek? Nekem is? NEm!
Miután hajnalban feküdtem le és két óra alvás után keltem, azon gondolkodtam...de jó végre az éjjel megnézett és végiggondolt videók ismét megoldották, hogy jobban érzem magam. A hajnali skype eszmecsere VELE, csak fokozta a rosszullétem. Ma 3.napja, hogy nem álltam vele szóba, hűen ígéretemhez magamhoz! De csak rosszabbul voltam. Tudtam , hogy ma már nem fog próbálkozni. Tegnap még igen, tegnapelőtt is. Agyamban ezer és ezer gondolat. Tényleg 2 éve hazugságban élek? Mit nem látok? Beszélnem kell vele. Nem. Én nem hívom. Mondta, hogy repül Párizsba. Biztos megint találkozik a kis ribivel, akit mesélt. Látam is a múltkor az oldalán, hogy lájkoltag mindet hasonló nevű oldalt. Szép. Közben meg lehet, hogy Brüsszelbe megy és nem is oda ahova mondta. Láttunk már ilyet hasonló dologgal. El kell engednem. De fejemben cikáznak a hétvége mondatai, szavai. " Így még nem voltam drága! Mostantól minden más. Megnyugodtam. Bízz bennem kérlek" Deháténbíztameddigis. Különbennemlennékitt. VAgy mégis?
Miért csinálom ezt? olyan mintha saját magamnak akarnék rosszat. Viszont egy dologra rájöttem: Én addig húzom ezeket a döntő helyzeteket amíg nem érem el azt a pontot ahonnan ÉN mondom, hogy ok nincs tovább. Akár mennyire fáj. Kell! Kell, hogy fájjon, nagyon fájjon, mert egyébként még mindég látok vissza utat. A jószívem, vagy a jóhiszeműségem elvisz. Be kell ismernem.
Délutánra oda jutottam, hogy vettem egy nap levegőt és visszahívtam. Azt gondoltam már akkor órák-óta, hogy tuti elsem utazott, hanem ugyanúgy ahogy régen velem volt, délelőtt tali és beszélgetés, ebéd, séta, szex, vacsi, beszélgetés, séta....és eltelik egy nap- egy éjszaka. Arra számítottam nem fogja felvenni a telefont. De 2 csörgés és beleszólt. Kérdi: hogy vagyok. Mondom, kettős érzésem van. EGy hogy nem akarom látni, hallani sem, másik, hogy beszélnünk kell, mert meg akarom érteni a helyzetet, a szitut. Azt, hogy miért jutottunk eddig. Mióta tart ez? Mi az amit nem vettem észre? Miért kell hazudni?
