A tegnap krachban próbáltam tudatosan jóra gondolni. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire is nehéz a "szarban" jó gondolatokat behozni a fejembe. Pedig tudom, hogy itt áll vagy bukik. Mert ugye mivel rosszra gondolok, így azok valósulnak meg. És bizony az elmúlt évben bebizonyítottam, átéltem, hogy lehet ebben "fetrengeni is". Napokig, sőt hónapokig. Közben persze néha beengeded a jót is néha, de visszatekintve hónapok telnek el úgy, hogy kattogsz a hülye dolgaidon. 

Próbáltam átállni. Fogtam a kis tervezgetős füzetem és leírtam, hogy most mi a szitu és mi az amit kérdezni akarok tőle holnap. Igen. Holnap ISMÉT beszélgetés. Mielőtt kirepült, felhívott, hogy holnap ráért, igen és akkor beszélgessünk. Épp amikor hallgattam a március eleji titkosfelvételt, az akkori nagy beszélgetésünkről. Nem tudom miért van bennem hiány. Folyamatos hiányt érzek. Mondtam, hogy épp én is ezen gondolkodom éppen. Kérdezem tőle, hogy menjek vagy skypon. Hát nyilván az lenne a legjobb ha fent lennél, de ha neked sykpon a jó, akkor legyen ott. Most megyek kicsi, mert beszállás van. - a válasz. Beszélünk amig kint vagy?  NEM- gyorsan, ő! két óra mikorra kiérek, aztán dolgom van, holnap pedig ki tudja mikor érek haza....Ne legyen hümmögés, nincs semmi. -tol le.

Átfut az agyamon, hogy mikor egyszer együtt töltöttük a délutánt, ugyanígy hívta a gyermeke anyját, hogy biztosan ne telefonáljon ránk, ne keresse....Nincs hümmögés- mondom.

Tehát, füzet...helyzet felvázolása...amik elhangzottak a hétvégén, hogy későbbre is megmaradjon...és kérdések amikkel talán közelebb jutok magamhoz. Már nem hozzá akarok. Magamhoz. Hogy én értsem, hogy miért csinálom ezt.. Miért éri meg. Igen, érzek. Tudom, hogy ő is érez. De hogy ezek mennyire vannak és visznek közelebb egymáshoz ez a holnap nagy kérdése.

Ingok, hogy ha holnap ott leszek és hallom a szájából a legrosszabbat, amitől félek, hogy pl. szerelmes másba...hogy is fogok reagálni, de nem tudom ezeket előre megjósolni. Van olyan pillanatom amikor azt mondom magamnak, hogy ez kell ahhoz, hogy át tudjak rajta végleg lépni..Aztán pedig, hogy miért is akarom otthagyni? Én nem tudok neki sokat adni, amíg itthon élek. Ő pedig adja amit adhat jelen helyzetben!! Adja?? Vagy csak én azt gondolom, mert félek én is, úgy ahogyan ő? NEhéz ez...